Testvérem! Nagyböjt negyedik, öröm vasárnapján, talán meglepő, hogy sírásról hallunk a válaszos zsoltárban: „Babilon folyói mellett ültünk és sírtunk, Sion városára emlékeztünk.” Jézus is, aki valóban evangéliumot (örömhírt) hozott, sírt. «Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott» (Zsid 5,7). A sírás ugyanis nemcsak a kétségbe esésnek, hanem az üdvösségre törekvésnek is jele lehet. Erre gondolva igyekezzünk most megérteni a 136. zsoltárból idézett válaszos éneket.
A zsoltáros így folytatja imáját: „Hárfáinkat fűzfákra függesztettük, azon a földön.” A fogság, a fájdalom földjén nehéz örvendező éneket énekelni. A szeretett városra gondolás könnyekre fakaszthat. „Mert akik elhurcoltak minket, dalt akartak hallani tőlünk.” A történészek szerint héber dalosok gyakran előfordultak a keleti, fejedelmi udvarokban. De a romokban álló szent városról dicsőítő dalt kérni, valójában gúnyolódás. „Hogyan dalolhatnánk az Úr énekét az idegen földön?” A fogság a bűnök következménye. Az Úr szent énekeit a bűnös földön ők nem akarták énekelni. „Ragadjon ínyemhez a nyelvem, ha nem emlékezem meg rólad.” Az imádkozó komolyan veszi elhatározását. Ezt a kijelentést igazából fogadalomnak tekinthetjük.
Testvérem! R. Guardini (pap +1968) erről a zsoltárról elmélkedve ezt írja: «Bárcsak tizedrésznyire volna ilyen fontos számunkra Isten és az Ő országa, mint ezeknek az embereknek Jeruzsálem, a szent város!» Mi segít minket abban, hogy számunkra mindez fontos legyen? HA MEGSIRATJUK BŰNEINKET. HA ÖRÖM TÖLTI EL SZÍVÜNKET, AMIKOR MEGEMLÉKEZÜNK ATYÁNKRÓL!

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.