Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor
betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már
megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett,
és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben
megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval
dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember
szamaritánus volt.
Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem
akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá
fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

Lk 17,11-19

Abban az időben az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: »Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz.« Nem ezt mondja-e inkább: »Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?« S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”

Lk 17,5-10

Abban az időben: Jézus a következő példabeszédet mondta: „Volt egy gazdag
ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy
Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna
az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki.
Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt,
és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről
Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: »Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd
el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm
ezekben a lángokban.« »Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó
dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt
vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék
tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon
hozzánk átjönni senki.« »Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai
házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide
jussanak a gyötrelmek helyére.« Ábrahám ezt felelte: »Van Mózesük és vannak
prófétáik. Azokra hallgassanak.« Ám az erősködött: »Nem teszik, atyám, Ábrahám! De
ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.« Ő azonban így
felelt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is
fel valaki, annak sem hisznek.«”

Lk 16,19-31