Évközi 2. vasárnap, az ökumenikus imahét kezdete

Testvérem! Ezen a héten a keresztények egységéért imádkozunk. A szentmisében erre emlékeztet a kenyértörés, hiszen mi mindannyian egy kenyérben kellene, hogy részesedjünk (Vö.: 1Kor 10,16k)! Ezt minden időben és minden rítusban gyakorolták. Valószínűleg a szentmise első neve is ez volt (vö.: ApCsel 20,7). A kenyértörést elsősorban gyakorlati okból végezték, hogy Krisztus testét ki tudják osztani. A misztikus magyarázat szerint, a megtört kenyér Krisztus szenvedésére és erőszakos halálára emlékeztet. Régen a kenyértörés hosszú ideig tartott. Helytelen, ha a hívek nem cselekvő részesei a liturgiának (ez minden korban így igaz), ezért I. Sergius pápa (+701) elrendelte, hogy ekkor az «Isten Bárányát» énekeljék. De miért pont ezt az éneket?
Keresztelő Szent János így mutatta be Jézust: „Íme az Isten Báránya…” (Jn 1,29). A zsidó nép nagyon jól ismerte a húsvéti bárányt, mely számukra a szabadulás jelképe volt. Szent Pál szerint Krisztus a mi húsvéti Bárányunk (1Kor 5,7)! A Jelenések könyvének tanúsága szerint (5,6), a Bárány még a mennyben is hordozza szent sebeit. Az ének értelme tehát ez: az Isten Báránya a kereszten elvette bűneinket. Ő fekszik itt az oltáron mintegy megölve és megdicsőülve, készen arra, hogy magunkhoz vegyük.
Testvérem! A mai szentmisében, a régihez hasonlóan, az Isten Báránya „addig ismételhető, ameddig a szentostya széttörése tart” (RMÁR 56/e). A végén énekelt «irgalmazz nekünk» kérésünket jelzi: Ne érdemeink szerint bánj velünk! III. Ince pápa (+1216) megjegyzése szerint, a végén mondott «adj nekünk békét» mondatot az Egyház nagy üldöztetés idején kezdte imádkozni. MAI BÉKÉTLEN VILÁGUNKBAN IS IMÁDKOZZUNK GYAKRAN KRISZTUSHOZ, AZ ISTEN BÁRÁNYÁHOZ AZ EGYSÉGÉRT IS!

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Urunk megkeresztelkedése

Testvérem! Jézus keresztségével kilép a hétköznapok
szürkeségéből, az ismeretlenség homályából. Az áldozati adomány
előkészítése után nekünk is el kell szakadnunk a mindennapi dolgoktól.
Rá kell hangolódnunk a misztériumra.
A szentmisében ezt a lépést a
prefáció, hálaadó ima segíti
. Ma erről elmélkedjünk.
A hálaadó imát megelőző felkiáltások már a II. sz. végén ismertek
voltak. Jeruzsálemi szent Cirill (+386) az
«Emeljük föl szívünket»
felkiáltásról így ír: Istenre kellene ugyan minden időben gondolnunk, de
mivel az emberi gyarlóságunk miatt lehetetlen, legalább ebben a
magasztos órában tegyük meg azt hiánytalanul.”
A következő felszólítást
(«Adjunk hálát…» = Eukarisztia = szentmise) valószínűleg így értették:
«Ünnepeljük a szentmisét (hálaadást)!» Maga a prefáció általában három
részből áll.
1. Általános hálaadás, ami költői szóhalmozással kezdődik
és legtöbbször
Krisztus, a mi Urunk általmondattal fejeződik be, hiszen
az egész liturgia Jézus, az egyetlen közvetítő, által jut el az Atyához.
2. A
napi, ünnepi, különleges hálaadás indoklása
. Ma pl.: A galamb
képében leszálló Lélek tanúságot tett arról, hogy Krisztust, a te szolgádat
az öröm olajával fölkented, és a szegényekhez küldted az üdvösség
jóhírével.”
3. Bekapcsolódás az angyalok énekébe, ami átmenet a
«Szent vagy»-hoz.
Testvérem! A legrégibb misekönyvben még minden szentmisének
külön prefációja van. Nagy szent Gergely pápa (+604) csak tizet
engedélyezett. A II. Vatikáni Zsinat óta igen sok régi, értékes prefációt újra
imádkozunk. Ez
azt a célt szolgálja, hogy a hálaadás eszméje az
eukarisztikus ima keretén belül sokféle módon ragyogjon fel, és
hogy az üdvösség misztériumának különféle szempontjai teljesebb
fényben álljanak elénk.”
(RMÁR 321.)ÉLJÜNK A HÁLAADÓ IMA GONDOLATAIVAL, HOGY LEGALÁBB EKKOR HIÁNYTALANUL ISTENRE GONDOLJUNK.

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.