Nagycsütörtök, szentmise az utolsó vacsora emlékére

Testvérem! Nagycsütörtök az első szentmise, az utolsó vacsora emléknapja. Ma ezért a szentmise csúcspontjáról, az átváltoztatásról elmélkedjünk. Ennek szövege nem egyezik meg egészen a Szentírásban találhatóval. A tudósok ezt azzal magyarázzák, hogy a liturgia szövege régebbi a Szentírásnál. Az elfogadott szövegen pedig már akkor sem volt szabad változtatni. Az elbeszélő rész után a pap személye teljesen háttérbe szorul. Krisztus maga változtatja át a kenyeret és a bort. Ő a másnapi áldozatára is utal: „Ez a vér … kiontatik…” Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a szimbolikus magyarázók az átváltoztatásban mindig az Üdvözítő halálának jelképét látták. Hiszen akinél a test és a vér külön van, az halott. Jézus a szentségi színek alatt valóságosan megjelenik oltárainkon. Ennek komolyan vétele a tiszteletadás egyre több formáját indította el a szentmisében. Először csak a kis Úrfelmutatást ismerték, ami a kánon végén van. Csak a XIII. században vált általánossá a test és a vér külön felmutatása. Ebben az időben kezdenek el csöngetni is. A tömjénezést a XIV. században vezették be. V. Pius pápa 1570-ben rendelte el, hogy a pap hajtson térdet. Ilyenkor harangozni is szoktak, hogy az otthon maradottak is értesüljenek róla: Jézus eljött közénk!
Testvérem! Ezalatt hogyan viselkedjünk? Aki tud, az térdeljen. Aki nem tud, az tiszteletét felállással mutassa ki. De az Úrfelmutatásban ne csak a hitből fakadó imádás lehetőségét lássuk. Vegyük észre, a pap a feláldozott Bárányt mutatja be az Atyának. Tegyük mindannyian ezt, és mutassuk ki ezzel, hogy a szentmisében az áldozatbemutatás az elsőrangú feladat, a színek imádása csak ezután következik.

[†M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.