Ismerjük a híres magyar mondást: „Mondom Jánosnak, hogy Károly értsen belőle.” A mai olvasmányban az ősegyház életének egyik jelenetét halljuk, de nekünk szól ez a tanítás. Nekünk is az a feladatunk, hogy közösségünk életét helyesen alakítsuk. „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten igéjét csak azért, hogy az asztalnál szolgáljunk.” (ApCsel 6,2) Közös gondolkodásra és munkamegosztásra van szükség. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha mindenki, vállal valamit. Később azt is olvassuk: „Mi az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat.” (ApCsel 6,4) Az ima, a liturgia és az igehirdetés is közös feladatunk. És a többi? Van feladatunk, ha felelősséget tudunk vállalni egymásért és az egész közösségért, hogy megfeleljünk a követelménynek: „Jó hírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt.” (ApCsel 6,3) Akkor feltehetjük a kérdést: komolyan veszed a keresztény életet? Ha igen, akkor fogod tudni vállalni a küldetést, ahogyan az apostolok is vállalták. „Imádság közben rájuk tették kezüket.” (ApCsel 6,6) Megkaptuk bérmáláskor a Szentlélek ajándékát, kövessük Isten útmutatásait a mindennapi életben. A munkamegosztás és a felelősség eredménye, „hogy a hívek száma igen megszaporodott Jeruzsálemben.” (ApCsel 6,7) Ma, itt a Krisztinában is meglesz ennek eredménye!

[D.F.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Hivatások vasárnapján az olvasmányban Péter apostol első apostoli tevékenységről olvashatunk. Gondolkodjunk el azon, hogy Szent Péter hogyan veti ki a hálót. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk: „Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette Jézust, akit Ti keresztre feszítettetek!” (ApCsel 2,36) Péter tanúságot tesz, hiszen abban az időben az „Úr” kifejezés csak Istent illette meg. „Számos egyéb szóval is biztatta és buzdította őket: «Meneküljetek ki e gonosz nemzedék közül!»” (ApCsel 2,40) „Mit tegyünk tehát, testvérek? Péter azt felelte: Tartsatok bűnbánatot.” (ApCsel 2,37) A buzdítás, a kérdezőnek választ adni, ugyancsak mindannyiunk feladata. A nemrég még Mesterét megtagadó Péter miért tud így tevékenykedni? Mert elnyerte a Szentlélek ajándékát. (Vö.: ApCsel 2,38) A Szentlélek nemcsak az apostolban, hanem a hallgatóságban is tevékenykedett. „Akik hajlottak szavára, megkeresztelkedtek.” (ApCsel 2,41). Kövessük mindannyian a Szentlélek útmutatását, és kérjük az aratás Urát, hogy a fiatalok tudják meghallani Isten papságra vagy szerzetesi szolgálatra hívó szavát.

[D.F.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Krisztusban kedves Testvéreim! Minden kereszténynek és neked is feladatod, hogy tanúságot tegyél Krisztus feltámadásáról. Péter apostol is ezt tette pünkösdi beszédében, aminek részlete a mai olvasmány. Figyeljük meg, ő hogyan tette, és tanuljunk tőle, hogy mindennapi életünkben sikeres legyen tanúságtételünk.
Péter kimondja az igazságot: „Ti istentelenek keze által keresztre feszítettétek, és meggyilkoltátok.” (ApCsel 2,23) Nem hízeleg, hanem szembesít a valósággal. A másik, amit megtanulhatunk: „A názáreti Jézust Isten igazolta előttetek azokkal a hatalmas csodákkal és jelekkel, melyeket – mint ti is tudjátok – Isten általa művelt köztetek.” (ApCsel 2,22) A tanúságtétel csak tényleges tettekből indulhat ki. Ez a mi esetünkben a saját életünk lehet, melynek összhangban kell lennie Jézus tanításával. A harmadik, amiben Pétert egyértelműen követhetjük: „Hiszen Dávid így jövendöl róla.” (ApCsel 2,25) Megtalálta és felmutatta a közös nevezőt, azt az alapot, amelyre építhet, hiszen a Szentírást ő maga és zsidó hallgatói egyaránt ismerték és elfogadták.
Mindez miért sikerült Péternek? Azért, mert eltelt a Szentlélekkel (Vö.: ApCsel 2,14), illetve száz százalékosan biztos volt dolgában: „Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa.” (ApCsel 2,24) Kövessük, tehát, az apostolt és tanuljunk tőle, hogy mások életében is valósággá lehessen a zsoltáros szava: „Az élet útját mutatod meg nekem.” (ApCsel 2,28)

[D.F.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Testvérem! A Szentírás világosan beszámol arról, hogy az ősegyházban is voltak hibák. A mai olvasmány végén mégis ezt hallottuk: „Az egész nép szerette őket. Az Úr pedig napról-napra növelte az üdvösségre meghívottak számát.” (vö. ApCsel 2,47) Nagy öröm lenne számunkra, ha ez ma is így lenne. Az Apostolok Cselekedetei beszámol arról, hogy ez nekik miért sikerült. „A hívek mind összetartottak.” (ApCsel 2,44) A közösségi szellemre óriási szükség van. Jézus követője nem lehetek egyedül, hiszen Isten egymásért teremtett minket. Őseink a közösséget a következő területeken élték meg: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a szeretet közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel 2,42) Egység a tanításban nemcsak azt jelenti, hogy egyénieskedés nélkül elfogadták az apostolok szavait, hanem azt is, hogy a hallgatás mellett tettekre váltották életükben. A szeretet közösség egymással való törődést, szolidaritást jelent. A kenyértörés és az imádság a liturgikus életet takarja. Már a zsidó levél is figyelmeztet minket: „Összejöveteleinkről ne maradjunk el.” (Zsid 10,25). Szükségünk van rá, hogy erősödjünk és erősítsük egymást.
Testvéreim! A közösségi élet sok alkalmazkodást kíván, de igen nagy értéke van. Az ősegyház tagjainak azért sikerült megvalósítaniuk, mert „egy szívvel-lélekkel minden nap állhatatosan” cselekedtek. (ApCsel 2,45) Vállaljuk az áldozatokat, az állhatatosságot. Érdemes! Így ma is növekedni fog Egyházunk.

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Testvérem! A mai naptól az Úrfelmutatás után így is válaszolhatunk: „Üdvözíts bennünket világ Megváltója, ki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket.” Üdvösségünket ugyanis nemcsak a keresztáldozatnak, hanem Krisztus feltámadásának is köszönhetjük. Ez bizonyítja, hogy az Atya valóban elfogadta a Fiú áldozatát. A szentmisében tehát nemcsak Jézus haláláról (test és vér külön van), hanem az egyesítés által, feltámadásáról is megemlékezünk.
Az egyesítés nagyon régi szokás és minden rítusban gyakorolják. Egyes magyarázók szerint abból a zsidó szokásból származik, hogy étkezéskor a kenyérdarabokat borba mártogatták. A római egyházban a IX. századig két egyesítés volt. Először a pápa, vagy a püspök által küldött, illetve az előző szentmiséről eltett szentostyát ejtették a kehelybe. Ez az Egyház egységét és a szentmisék folytonosságát szimbolizálta. A második egyesítés az aznapi szentostyával történt és a két szín alatti áldozást szolgálhatta. (A keleti liturgiában ma is így áldoztatnak.) A X. századtól, bár a két szín alatti áldoztatás megszűnt, csak a második egyesítés maradt meg. A test és a vér találkozása az Úr feltámadását jelképezi.
Testvérem! A pap az Isten Báránya éneklése közben a következő mondat kíséretében ejti a szentostya darabot a szent vérbe: „A mi Urunk, Jézus Krisztus testének és vérének egyesítése váljék a szentáldozásban lelkünk üdvösségére.” A szentáldozás valóban feltámadásunk és örök életünk reménye és biztosítéka. Húsvét ünnepén, és minden szentmisében ez a jelkép is erősítse meg a feltámadásba vetett hitünket!

[†M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.