Testvérem! Jézus keresztségével kilép a hétköznapok
szürkeségéből, az ismeretlenség homályából. Az áldozati adomány
előkészítése után nekünk is el kell szakadnunk a mindennapi dolgoktól.
Rá kell hangolódnunk a misztériumra. A szentmisében ezt a lépést a
prefáció, hálaadó ima segíti. Ma erről elmélkedjünk.
A hálaadó imát megelőző felkiáltások már a II. sz. végén ismertek
voltak. Jeruzsálemi szent Cirill (+386) az «Emeljük föl szívünket»
felkiáltásról így ír: “Istenre kellene ugyan minden időben gondolnunk, de
mivel az emberi gyarlóságunk miatt lehetetlen, legalább ebben a
magasztos órában tegyük meg azt hiánytalanul.” A következő felszólítást
(«Adjunk hálát…» = Eukarisztia = szentmise) valószínűleg így értették:
«Ünnepeljük a szentmisét (hálaadást)!» Maga a prefáció általában három
részből áll. 1. Általános hálaadás, ami költői szóhalmozással kezdődik
és legtöbbször “Krisztus, a mi Urunk által” mondattal fejeződik be, hiszen
az egész liturgia Jézus, az egyetlen közvetítő, által jut el az Atyához. 2. A
napi, ünnepi, különleges hálaadás indoklása. Ma pl.: “A galamb
képében leszálló Lélek tanúságot tett arról, hogy Krisztust, a te szolgádat
az öröm olajával fölkented, és a szegényekhez küldted az üdvösség
jóhírével.” 3. Bekapcsolódás az angyalok énekébe, ami átmenet a
«Szent vagy»-hoz.
Testvérem! A legrégibb misekönyvben még minden szentmisének
külön prefációja van. Nagy szent Gergely pápa (+604) csak tizet
engedélyezett. A II. Vatikáni Zsinat óta igen sok régi, értékes prefációt újra
imádkozunk. Ez “azt a célt szolgálja, hogy a hálaadás eszméje az
eukarisztikus ima keretén belül sokféle módon ragyogjon fel, és
hogy az üdvösség misztériumának különféle szempontjai teljesebb
fényben álljanak elénk.” (RMÁR 321.)ÉLJÜNK A HÁLAADÓ IMA GONDOLATAIVAL, HOGY LEGALÁBB EKKOR HIÁNYTALANUL ISTENRE GONDOLJUNK.

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Testvérem! A mai ünnephez hozzátartoznak a napkeleti bölcsek, akik ajándékot visznek a gyermek Jézusnak: aranyat, tömjént és mirhát. Erről a szentmise felajánló körmenete jut eszembe. “Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívek adják át.” (RMÁR 49.)
A mai rövid szertartás eredete nagyon régi. Már szent Jusztinusz (II. sz.) megemlíti írásaiban, hogy adományokat visznek a misézőnek. A VII. században a pápa kíséretével lement a nép elé, hogy személyesen vegye át az ajándékokat. A felvitt adományok koronként változtak, de kenyeret és bort mindig adtak át. Az eredeti elképzelés szerint mindenki hozott adományt. A felajánlás eredményét négyfelé osztották. Első részbe az került, ami szükséges a szentmiséhez: kenyér, bor, gyertya, stb. A második rész a templom fenntartására szolgált. A harmadikból a szegényeket és rászorulókat támogatták. A negyedik a pap megélhetését biztosította. A XI. századtól egyre gyakoribbá válik a pénzadomány, ezért a körmenet lassan elhal.
Testvérem! Az áldozatbemutatásba való bekapcsolódás felemelő volt, amikor a hívek maguk adták össze az áldozatbemutatáshoz szükséges dolgokat. „Jóllehet már nem a sajátjukból hozzák a hívek a kenyeret és a bort, mint az ősi időkben, mégis kegyelmi hatást és lelki jelentést hordoz az átadás szertartása.” (RMÁR 49.) Vállaljuk ezért szívesen az adományok felvitelét. Vegyük komolyan, hogy mindannyiunk nevében visszük a kenyeret és a bort az oltárhoz. A körmenet fejezze ki lelkületünket, hogy mi mindannyian szeretetből, hálából és örömmel adunk ajándékot Istennek.

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Testvérem! Szent II. János Pál pápa enciklikája szerint “az Egyház az Eucharisztiából él.” Az Úr Jézus ugyanis ezt mondta: “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56). Ő karácsonykor közénk jött és a szívünkbe szállt. A szentáldozásban magunkhoz vett kenyér és bor testünkké és vérünkké válik, de a hatása nem szűnik meg. Jézus velünk “marad” mindörökre, hacsak halálos bűnnel el nem zavarjuk. Ma, a teljesség igénye nélkül, ezekről a maradandó gyümölcsökről elmélkedjünk!
1/ A szentáldozásban Krisztus vérét vesszük magunkhoz, amely “mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Szent Ambrus ezt mondja: “Ha az Úr halálát hirdetjük, a bűnök bocsánatát hirdetjük.” Ezért az Eucharisztia úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy minket egyszerre megtisztít az elkövetett bocsánatos bűnöktől és megóv a jövendő halálos bűnöktől. 2/ Aranyszájú szent Jánosnál olvasom: “Mivé lesznek azok, akik magukhoz veszik (az Eucharisztiát)? Krisztus testévé; de nem sok test lesz, hanem csak egy.” Az áldozás megújítja, megerősíti és elmélyíti az Egyházba tagozódást. 3/ Újra A. szt. Jánost idézem: “Megízlelted az Úr vérét és nem ismersz rá Testvéredre?” Ha az Eucharisztiát igaz szívvel vesszük magunkhoz, fel kell ismernünk Krisztust a legszegényebbekben is. Az Oltáriszentség elkötelez bennünket a szegények szolgálatára.
Testvérem! Mindezt szent Ágoston így foglalta össze: “Ó, irgalom szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!” Töltse el hála szívünket, hogy az Eucharisztia által mindezt az ajándékot megkapjuk és igyekezzünk mi is, hogy e gyümölcsök szerint alakítsuk továbbra életünket!

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Testvérem! VI. Pál pápa rendelete alapján az Újév első napján a békéért imádkozunk. A SZENTMISÉNEK IS VAN EGY RÉSZE, AMIT «BÉKE RÍTUS»-NAK NEVEZÜNK. A római misekönyv általános rendelkezéseiben olvassuk: „Ebben a hívek békét és egységet kérnek az Egyház és az emberiség nagy családja számára, és kifejezik kölcsönös szeretetüket, mielőtt az egy kenyérből részesülnének” (RMÁR. 56b).
A szentmise Miatyánkkal kezdődő részének neve: részesedés Krisztus áldozatából. Ennek két része a béke-rítus és a szentáldozás. A megváltásnak ugyanis egyik fontos gyümölcse a béke. Jézus „a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindenkinek” (Kol 1,20). A szentmise liturgiája megmutatja, hogy Istentől kapjuk a békét. (Vö.: Jn 14,27) A pap vagy a diakónus felszólítása után fogunk egymással kezet. Még inkább kifejezi ezt, amikor néhány ünnepen a kézfogás nem a szomszédok között történik, hanem a paptól kiindulva, a ministránsok közreműködésével, jut el minden testvérhez. A béke imádságnak több változata van, amit ünnepkörönként használhatunk. A karácsonyi időben mondott ima szerint „az angyalok békét hirdettek a földnek”, ezért „a béke fejedelméhez” fordulunk.
Testvérem! A «békecsók» az apostoli idők óta ismert egyházunkban. Már szent Pál ezt írja: „Köszöntsétek egymást szent csókkal” (Rom 16,16). Nagy szent Gergely, aki a VI.-VII. század fordulóján volt pápa, az áldozásra való előkészület jelévé tette. Egy asztalközösséghez ugyanis csak azok tartozhatnak, akik békében élnek egymással. A Krisztustól kapott békét igyekezzünk megtartani. (Vö.: Ef 4,3) Így valósággá lehet életünkben Jézus ígérete: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9).

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.

Testvérem! „Az otthon a család helye, ahol az emberek szeretik egymást, együtt imádkoznak és ünnepelnek.” (Vanier: A közösség) Szentcsalád vasárnapján a szentmiséről, mint ünnepről szeretnék elmélkedni. „Az ünnep táplálja és erősíti a szíveket, új erőt és reményt ad, hogy átvészeljük a hétköznapok szenvedéseit és nehézségeit.” (ua.) Az ünnepet, sajnos, elfelejtettük. Csak munka-, ill. munkaszüneti napot ismerünk. Pedig „az ünnep lendület” – írja Prohászka. Saint-Exupery pedig erre figyelmeztet: „Szertartásra van szükség, neki köszönhetjük, hogy van nap és óra, amely nem olyan, mint a többi.” Isten teremtette a Napot, és megtehetné, hogy az mindig az égen lenne. Ő mégis megengedi nekünk, hogy akár naponta is átélhetjük a napfölkeltét.
Jézus az utolsó vacsorát egyszer együtt ünnepelte az apostolokkal, de mégis megadja, hogy mi is akár naponta átélhetjük. A szentmise – mint ünnep – lendületet ad az Isten felé vezető úton. Segít kiemelkedni a szürke hétköznapokból, hiszen Istenhez emel. Az ünnep: előkészület, ráhangolódás, öröm és Isten-dicséret. A szentmisében: előkészíti a szívemet a bűnbánatban. Ráhangol az Istennel való egységre a tanítás által. Megadja az Istennel való találkozás örömét. Végül hálaadásra indít, ami az Isten-dicséretbe torkollik. Szent II. János-Pál pápa a Vasárnap megszenteléséről írt apostoli levelének 50. pontjában is hangsúlyozza, hogy A SZENTMISE: ÜNNEPLÉS.
Testvérem! „A szentmise az egész közösség cselekménye és ünnepe. Ünneplése a közösségi élet csúcspontja.” (Vanier: i.m.) Szenteljük meg vele ünnepeinket, hogy megvalósítsuk a zsoltáros szavát: „Ez az a nap, amelyet az Úr adott, hogy ujjongjunk és örvendezzünk.” (117,24)

[M.a.]

A Havas Boldogasszony Hírlevél teljes száma itt érhető el.